hétfő, augusztus 06, 2007

A kolapok eneke

Gyerekkoromban, ahanyszor meglatogattuk a nagyszuloket es rokonokat falun, leszalltunk a vonatrol es egy darabon a sinek kozott vezetett az utunk. A gyaloglast megkonnyitendo, kobol keszult negyszogletu lapok voltak lerakva a sinek menten. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket a kolapokat mire tettek, talan fem rudakra. A lenyeg az, hogy a kolapok a lepteinktol megbillentek es rovid hintazasba kezdtek. Ennek a hintazasnak volt egy nagyon jellegzetes hangja, ami vegigkisert a sinek melletti utjaimon. Annyira megszoktam ezt a hangot, hogy amikor mashol hasonlo kolapokon vegigsetaltam es nem hallottam a kolapok eneket, hianyerzetem volt.

Nemreg meglatogatott Kata unokatestverem. Tavaly hosszu evek utan vegre ujra talalkoztunk es most eljott Finnorszagba meglatogatni. Vasarnap reggel kiultunk az erkelyre reggelizni, es ahogy letettem a kiskanalat a tanyerra, enyhen megbillent, rovidet hintazott es a sinmenti kolapokehoz hasonlo dalt zengett. Soha senkivel nem beszeltem errol a dalrol, nem tulajdonitottam neki tul nagy jelentoseget. De most, ahogy meghallottam, a gyerekkoromat juttatta eszembe es hirtelen kivancsi lettem, hirtelen felebredt bennem a remeny, hogy hatha o is ismeri a dalt. Katara neztem: „Kata, teged emlekeztet valamire ez a hang?” „Igen, felelte. A szenttamasi allomasra.”