1993-ban 18 evesen kerultem ki az iskola padjairol es elso probalkozasom az egyetemi felvetelivel csodot mondott. a korulmenyek ugy hoztak, hogy felvettek titkarnonek az rmdsz elnoki hivatalaba. megnyilt elottem egy uj vilag, rengeteget tanultam emberektol, emberekrol, gepekrol, diplomaciarol, meg akkor is, ha a politika engem soha nem erdekelt kulonosebben, de nem is ez volt a lenyeg. zoldfulu leanykakent kerultem oda es egy fantasztikus csapattal dolgoztam egyutt, akik tanitottak, ertekeltek es tiszteltek a munkamat, batoritottak, dicsertek. Ha tevedtem, megmagyaraztak, hogy kellett volna csinalni, es tanacsokat kaptam, hogy kell legkozelebb csinalni. soha nem kiabaltak ram, ha valami bakit kovettem el, mindig higadtan leultek velem beszelgetni, mindent elmagyaraztak. mindez onbizalmat adott, hogy lam, kepes vagyok helytallni. az egyetem, mint cel viszont mindig ott lebegett elottem, es munka elott vagy utan igyekeztem a kovetkezo felvetelire keszulni.
egyszer bementem a volt iskolamba, es az egyik volt tanarom, akit nagyon tiszteltem es csodaltam, megkerdezte, mit csinalok. mondtam, hogy mit. megcsovalta a fejet es azt mondta, hogy betokosodtam. lattam az arcan, hogy lenez, hogy sajnal. ott, egy masodperc alatt, egy mondat miatt a volt tanarom elvesztette a tiszteletemet. csak alltam, mint akit villam sujtott, es nem volt kedvem neki megmagyarazni, hogy mekkorat teved.
harom evet titkarnoskodtem, amire vegre bejutottam az egyetemre 12 evvel ezelott. es ennyi ev tavlatabol is azt mondom, hogy semmiert nem adnam azt a harom evet. az elet iskolaja volt, szamomra hatalmas ugrodeszka es bizonyos ott tanult dolgokat azota is kamatoztatok. es valaki azt hitte, betokosodtam...
